Stoppos históriák határon innen és túl

12 órás stoppolás volt: Ternitzben fölvett egy török fodrász a szomszéd faluból, és Neunkirchen helyett elvit Wiener Neustadtig, a vasútállomásra. Közben elkérte a számom, én meg azt mondtam, nincs telefonom, és imádkoztam, hogy ne szólaljon meg a zsebemben. De ő még egész istenes volt.

Bécsújhelyen volt egy órám a vonatig, körbenéztem a városban, és nagyon-nagyon tetszett. Láttam medvét, 13. és 14. századi zsidó sírköveket, gyümölcspiacot és tüneményes utcákat és házakat. Sopronban folytattam a stoppolást, de valamiért csak sokáig vettek föl. Egy fickó megállt, azt mondta, Miskolcra megy, de csak indulás után derült ki, hogy igen: holnap. Most csak a szomszéd faluig. Ott egy kamion állt meg, aki Szombathelyre ment, de végül kiókumláltuk térképen, hogy jobban járok, ha Kópházánál Győr felé megyek.

Ott egy kisteherautó állt meg, jó fej volt, beszélgettünk, hogy milyen az utat járni folyamatosan. Győrnél rakott ki, az M1-esre vezető felhajtónál, ahol már igencsak melegem lett. Csakhamar megállt egy kamion, aki azt mondta, elvisz Pestig, ha nem bánok egy kis kitérőt, mert a Chio-nál  be kell pakolnia, de lehet, hogy leszervez egy fuvart nekem Szegedre. Egye kánya, mondom, hát menjünk kamionnal. Csakhogy sajnos nem sikerült időben fuvart szereznie, úgyhogy az M1-es végénél végül kiálltam stoppolni, de akkor már elég késő volt. Meg szerencsére úriember volt, ha kissé szókimondó is, de hát nem volt semmi bepillantani a kamionosok világába - kicsit nagyon más, mint az egyetem. (bizonyos tekintetben legalábbis)

Már épp kétségbeestem volna, mikor egy nagypapa-jellegű kamionos megállt, és elvitt a következő benzinkútig, ahol félig az M0-on stoppoltam tovább. Egy kamion megállt, először azt hittem, román, majd, hogy török, de végül kiderült, hogy kurd. A kommunikációnk nagyon érdekes volt, ő kurdul (vagy törökül) beszélt hozzám, én meg próbáltam megérteni...de adott dinnyét, olajbogyót, és sajtot, ez volt az uzsonnája, gondolom. Időbe telt, míg kiderült, hogy Szegedre megy ugyan, de csak holnap, mert Kecskemétnél megalszik. Ott egy török kamionos vendéglőnél körbekérdezett, hogy ki megy Szegedre, de már nagyon meguntam, hogy egy helyben vagyok, pedig rendesek voltak, meg is vacsoráztattak volna, ha éhes lettem volna (és ráértem volna), úgyhogy a vendéglős figyelmeztetése ellenére kimentem a pályafelhajtóra, ahol nagyjából ki sem álltam rendesen, megállt egy kamion, aki - mit ad Isten - szintén kurd volt.

Ő már egy kicsit céltudatosabb volt, több nemzetközi szóval kommunikált, még a számokat is megtanította nekem kurdul. Ezúttal a számom elkérésekor azt füllentettem, hogy a telefon nem az enyém. Szerencsére azt is sikerült határozottan közölnöm vele, hogy mit nem szeretnék. Nem tartom magam túl dekoratívnak, azonban még ez is rejthet veszélyeket magában. Mint megtudtam a győri kamionostól, a kamionosok kötelességüknek érzik, hogy minden szép lánnyal kikezdjenek, legfeljebb nem jön be. De mint eddig mindig, most is mázlim volt, és alapvetően mindenki jó fej volt. Ez az utolsó fickó virágokat szállított, és mikor kiszálltam Szegednél, a kezembe nyomott egy korallvirágot. Ja, és szinte mindegyik megkérdezte, van-e barátom. Erre pedig nyilvánvalóan csak egy válasz létezik: van.

A kettős körforgalomhoz meg értem jöttek, szerencsére, mert már teljesen besötétedett: fél tíz elmúlt, mire megérkeztem.

Viszont most már tudom a köszönömöt bolgárul: mnogo blagodarja; törökül: tesekür, és kurdul: szpasz. Ez is valami :)

Pénteken 11-kor álltam ki a Coránál, és sokan meg is álltak, de sajnos mindenki csak rövid távra vitt volna. Aztán egy pótkocsi nélküli kamionos bácsi (tényleg bácsi, ilyen nagyapa-szerű) elvitt Kecskemétig. Ott két munkás vett föl egy telepakolt kisbusszal, és csakhamar (ők tényleg gyorsan mentek) az Inárcsi pihenőnél voltam. Ott is sokan megálltak, köztük a szegedi Salvator-nővérek, Jyothi sajnálkozott, hogy nem tudnak elvinni, és adott egy kis gyümölcsöt, ami az adott jó időben tényleg jó volt. (meg amúgy sem szeretek utazás közben enni, sem inni). Csakhamar integetett egy bolgár kamion, hogy jöjjek csak, elvisz. Párizsba ment, és tudott kicsit angolul, úgyhogy egész jól megértettük egymást. Még a bolgár köszönömöt is megtanultam Imre jóvoltából sms-ben (mnogo blagodarja) :)

Hegyeshalomnál a határ után kirakott, ott gondolkodtam, hogy hogyan lenne a legjobb tovább, mert már a szél is feltámadt; de itt sem vártam nagyon sokat, egy német rendszámú kocsi vett föl, de csakhamar kiderült, hogy a fickó román, úgyhogy nemzetközi szavakkal és nagyjából öt nyelven társalogtunk. Nos, ő úgy vette, hogy ez neki egyfajta kirándulás: elvinni engem Ternitzbe, úgyhogy betáplálta a gps-be, és vitt, házig. Csak úgy. És a megérkezésem után fél órával leszakadt az ég.

Azt hiszem, ezt hívják Gondviselésnek.

Ma reggel álltam ki háromnegyed kilenckor a szegedi Coránál egy hátizsákkal és egy gitárral (bár lehet, hogy nő meg gitár az ijesztő együtt).

A kb tíz perc múlva meg is állt egy fazon, aki egyenesen Németországba ment, ott dolgozik gipszkartonosként. Azzal kezdte, hogy én vagyok a második stoppos, akit fölvesz, mert megfogadta ifjúkorában, amikor ő is sokat stoppolt. Nem egészen ugyanabban a világban mozogtunk, de azért egész jól elbeszélgettünk. Mondta, hogy az M7-nél nem olyan jó se megállni, se kiállni, de Győr után Pápának fordul, úgyhogy elvihet addig is. Miért is ne, végül is időm van, pénzem meg nincs, mint minden stopposnak, úgyhogy Tét után ki is rakott.

Ott igen hamar fölvett egy német férfi (bár úgy tűnt, ha ő nem, más is megállna), aki tudott egy kicsit angolul (mivel én németül nem). Hévízre ment, és Berlini volt, és valami kőbányás ukrán céggel volt találkozója, ennél többet nem sikerült kiderítenem. El is vitt Devecserig (gondoltam, ha már a 8-ason vagyok, az már célegyenes).

Ott egy öltönyös, Papa korabeli férfi vett föl (és még hasonlított is rá!), aki a gitárt meglátva teljesen fellelkesült, hogy ő is gitározik, naponta egy órát, mert az nagyon megnyugtató. Meg most menne nyugdíjba az építőmérnökségtől, mert már nem neki való a pénzhajhászás és a versenyszféra. (Mondjuk néhány lakással a zsebemben én is ezt mondanám).

A tapolcai útról pedig begyalogoltam, kellett ennyi mozgás három luxusautó után. Igaz, irtó nagy kerülőt tettem kilométerben, de a buszt még mindig vertem fél-egy órával. És még orgonát is sikerült szednem hazafelé, otthonról - haza.

Januártól ismét stoppos leszek...

És olvassátok a Medvebort a jobb oldalon! :-)

Ott kezdődött, hogy busszal utaztam volna, de hiába rohangáltam a Népligetben másfél órán át, gyergyói busz sehol. Végül egy kolozsvári kisbusz elvitt, azt mondta, lehet, hogy késik, s elvisz bárhova Kolozsváron. Nem is aggódtam, csak akkor, mikor öt helyett már háromkor ott voltunk - éjszaka ugye gyorsan halad az ember. Hanem kedves fickó volt a sofőr, beültetett hatodiknak egy, néhány utast Nagyenyedre vivő román kocsiba, úgyhogy elvittek Tordáig félfenéken. Ott egy magyarul beszélő taxisofőr megmutatta, hogy merre van Marosvásárhely felé, s ott éppen pirkadni kezdett (fél hat körül), mikor macskaszemmel a karomon kiálltam az egyetlen MOL-kút kihajtójánál (szerintem nagyjából az a fénycsík látszott belőlem).

Egy román kamionos vett föl, akivel ugyan nem volt közös nyelvünk, de azért elég jól elkommunikáltunk, az ember ha kívülről hallgatnál vagy látná az ilyen beszélgetéseket, azt hiszem, a hasát fogná nevettében. Reggel nyolc körül, mire épp rendesen elaludtam volna, kirakott Szászrégen innenső felén, s fizetni sem engedett. Úgyhogy átgyalogoltam a városon, miután rájöttem, hogy bár ott is lehet stoppolni, de kicsi a valószínűsége, hogy arra mennek a megállók, amerre én szeretnék (két kamion és egy kocsi állt meg, de egy se volt nyerő irány szempontjából).

Aztán kiálltam, de nem teljesen jó helyen, néhány száz méterre a főúttól (de a kanyartól nem láttam, s elfáradtam), úgyhogy kicsit többet vártam, de felvett egy ránézésre ötven éves kocsinak tűnő kisteherautó, a sofőrről csakhamar kiderült, hogy magyar, s míg a sima úton kirázott a kocsi, kifejtette kedvesen határozott véleményét a világról; s Maroshévíztől nagyjából tizenöt km-re kirakott egy faluszél/kamionos pihenő/nagy semmi környékén. Az ott tanyázó moldován kamionok két sofőrje odajött kedvesen beszélgetni, s nem zavarta őket, hogy nem tudok románul, addig kérdezték és mutogatták, míg megértettem, hogy éppen mit akarnak kérdezni. Mondták, hogy ne aggódjak, majd ők leintik a kamionokat, s szereznek nekem stoppot. Mire a helyi rendőr is odajött beszélgetni, nagyjából az ötödik leintett kamionnál, addigra ők is meggyőzték a sofőrt, hogy vigyen el, a kedves fickó, aki tárgyalt, még azt is közölte a sofőrrel, milyen nyelveken beszélek. Még a rendőr is integetett, ilyen is van! :)

Csakhamar kiderült, hogy ez a negyventonnás kamionos is magyar, s bár csak Szárhegyig ment eredetileg, nagyon rendes volt, és elvitt Gyergyószentmiklósig, és megmondta, hogyan találok oda az iskolához; még azt is meg tudtam írni az engem váróknak, hogy mikorra érek oda, és lőn. Reggel nyolc helyett délre érkeztem meg, de nagyságrendekkel érdekesebb utazás volt, és nagyon hálás vagyok a Gondviselésnek meg a jófej sofőröknek. :)

Szeged, Cora. Egy kisbuszt vezető, Robin Williamsre rendkívül hasonlító sofőr vett föl, s árkon-bokron - úgy értem, Kmétnél letért a pályáról Solt felé - elvitt Fehérvárig. Nem volt mindig közös témánk, de azért alapvetően jó fejnek tartottuk egymást. Fehérvárnál egy buszmegállónál folytattam, de nem kellett sokáig elviselnem a buszra várók méregető pillantásait, egy kamion egy percen belül megállt, s elvitt Veszprémig. Érdekes, kamionból sokkal kisebb távnak tűnik minden. A sofőr kedves ember volt, kérésemre bevallotta, hogy este tíz óta vezet (délután négy felé járt az idő). Rendben, mondtam, beszélgessünk... :) Igen, kilencvenes tempóval számolva a táv három és fél óra. Nem számítva a kiállási időket, de az általában nem sok.

A következő körben Bükről mentem Veszprémbe. Az unokanővérem kivitt Kb Hegyfaluig, a 84-esre. Először egy kedves nagypapa vett föl, aki a Sárvári elkerülőnél rakott ki, s nagyon kedves volt. Aztán egy kissé szótlan, rádiót kizárólag Kossuthot hallgató úr vitt el a nyolcasig, akiről kiderült, hogy informatikus, s hogy szerinte minden fiatal idealista, aztán elmúlik. Mondtam, hogy az én idealizmusomból nyolcvan éves koromig fog maradni. A 8-as és a 84-es kereszteződésében ismét egy kamion vett föl, s Veszprémig vitt; egy mátészalkai görög katolikus, bevallottan kissé magánakvaló ember, titkos terveket dédelgető, de szabadalmaztatásra nincs pénze, így nem árulja el senkinek. Hát ilyen kedves emberekkel utazom én villámgyorsan és cseppet sem unalmasan.

Vasárnap fél tízkor álltam ki Békéscsaba határában egy körforgalomnál, ahol csakhamar felvett egy nyugdíjaskorú házaspár, mint utólag megvallották, "rendesnek nézett ki". Hát igen, szerencsém van, hogy nem olyan csimbókos a hajam, mint az öcsémnek... jól elbeszélgettünk az utazásról, s mindenféléről Orosházáig.

Ott az elkerülő körforgalmánál szintén hamar felvett egy kilencszemélyes opel, benne négy hallgatag férfival, akik mögé beültem, és kellemesen bambultam ki a fejemből. A szegedi Tesco-nál raktak ki, ahol az unokafivérembe és a családjába botlottam - véletlenek márpedig nincsenek.

Csak úgy egy kicsit statisztikásan:

kb két óra alatt

öt kocsival

ebből kettő férfi, az egyik két gyerekkel

három nő: egy egyedül, egy a párjával, egy öt gyerekkel (ebből nagyrésze saját)

rokon lélek: kettő: az egyedüli és a családos nő

átlag várakozás: nyolc perc

gyorsabban felvesznek, ha telefonálok, persze ez lehet összefüggés nélkül is.

Az időjárásról: odafele kánikula, visszafele erős szél. Szeretem ezeket az időjárásokat, még ha stoppoláshoz távolról sem is a legideálisabbak :)

Veszprém - Tótvázsony: egy sírásó, akinek a ralizás a hobbija. Az adott kocsiban ültem, nem voltam benne biztos, hogy elvisz még néhány kilométert.

Tótvázsony - Tapolca: egy T-ról Vp-be ingázó, épp a 24 órás szolgálatáról hazaigyekvő katona, akit még gyógyított a nagyapám. Egész jól el lehetett vele beszélgetni a világ dolgairól.

Tapolca - a semmi közepe: egy kövér úr, aki elmesélte legutóbbi élményét, mikor egy lányt vett föl, de az nem az volt, akinek látszott. Elfelejtettem a falu nevét, ahova ment, egy madáréhoz hasonlított, és humuszgyár volt benne. Ja igen, Billege. A térképen nem találtam. Egy félórát gyalogoltam, míg kiértem a 84-esre, ott mégiscsak nagyobb az esély.

A következő egy vidám majdnem fiatalember volt, aki dísznövényekkel kereskedett, s felajánlotta, hogy elvisz Zalaegerszegre, majd visszahoz, ha kívánom, esetleg ha ősszel van kedvem vele dolgozni egy hétre, csak keressem bátran. Lassan füzetet kéne vezetnem az ilyen telefonszámokkal.

Vonyarctól Füredig, öt nappal később: egy kajak-kenugyáros ember, aki leplezetlenül örült a társaságomnak, nemcsak az álmossága miatt, és meg is hívott ebédelni (délután hatkor) Füreden, de csak egy fagyit kértem.

Csopaki elágazó - Veszprém: egy középkorú úr, és három, az unokahúgának tűnő rózsaszín lány. Valószínűleg volt az első, aki biztos hogy nem társaságra vágyott, hanem tényleg segíteni akart, mert már nagy szél volt.

Édesanyám is regélt már róla, s akkor se értettem pontosan, de azért jó ötletnek tűnik... Itt foglalkoznak vele.

Cirka egy óra alatt jutottam el a Veszprémi körgyűrűtől Tapolcára. Elsőnek egy kanyarodó nő és egy idősebb férfi vett föl, s Nemesvámosig vittek. Ott sem kellett sokáig várni, egy csigás hajú fiú vitt el Nagyvázsonyig, aki szőlészetet-borászatot tanul, és beáll majd a családi vállalkozásba, mondta, hogy itt a Balaton-felvidéken sokkal jobban érzi magát, mint Pesten. Nagyvázsony végén egy ősz hajú, ámde a tarkójánál furcsa farkincájú ember vett föl, aki Taliándörögdre ment a gyerekeihez, és huszonévesekhez illő zenét hallgatott. Kapolcson a buszmegállóban álló bácsik jóindulatúan figyelmeztettek, hogy nemsokára jön a busz, fölösleges stoppolnom, és lehet, hogy ők akadályozzák a felvételemet azzal, hogy közel állnak. Mikor odébb mentek, tényleg csakhamar megállt valaki, bár nem biztos, hogy volt összefüggés. Egy molnárcsaládból származó idősebb úr vett föl, mint kiderült, én pedig felvettem a folyton kérdező érdeklődő kiskamasz-álarcot, és kifaggattam a búza őrlésének minden csínjáról, míg bevitt Tapolca központjába.

Soha könnyebb és szórakoztatóbb utat! :)

Szombat reggel indultam Pozsonyba Szegedről, az első kocsi egy iránytaxi volt, ami a nagymamámat vitte Pestre. Nagy nehezen, de azért sikerült meggyőznöm őket, hogy rakjanak ki az M0-ás felhajtójánál.

Csakhamar megállt egy francia fazon, aki Romániában volt nyaralni, mert ugye ott olcsóbban ki lehet jönni, mint Strasbourgban. Valamit még valami nőkről is mesélt, akiket előbb meg kell találni a vakáció előtt, de azt inkább nem firtattam. Legalább négyféle kütyü volt az autójában, gps, műholdas miszmász, nagy büszkén magyarázta őket. Térkép persze nuku. Mikor pedig megkérdeztem, hogy tetszett neki az, amit Magyarországból látott, azt mondta, minden város egyforma, de különösen a szovjet utódállamok, és nem érdekli túlságosan. Legalább őszinte volt. Egyébként kellemes tingli-tangli francia és amerikai zenét hallgatott, persze kormányról állíthatósat, és megkért, írjak le neki hasonló jellegű magyar zenét. Megadtam neki az Illést meg Koncz Zsuzsát, teljék benne kedve. Valami oknál fogva nem rakott ki a hegyeshalmi elágazásnál, hanem átvitt az osztrák határon, és kirakott egy szerinte irányba menő, valójában irdatlaul kihalt úton, negyven fok árnyék nélkül, és két tanácstalan autó is megállt tőlem kérdezősködni, hogy hol van a rockfesztivál.

Szerencsére egy Ausztriába sörért járó magyar fazon nemsokára fölvett, s elvitt a Pozsony felé vezető autópálya felhajtójáig. Ott egy nagyon kedves érsekújvári szlovák fiatalember vett föl, aki azonban nagyon jól beszélt magyarul, és szemmel láthatóan semmi ellenérzése nem volt, rögtön magyarul szólalt meg meg minden.

Rajkánál aztán gyalogoltam néhány kilométert (szintén negyven fok), míg a határpületeken éppen túlérve megállt egy szlovák pár, akik ugyan csak annyit értettek, hogy Bratislava, de becsületesen elvittek, kiraktak Pozsonyban, és széles karmozdulattal megmutatták, merre van a központ. Összesen nagyjából öt óra volt. A meleget nem kalkuláltam bele, de határozottan jobban örültem neki, mint ha bőrig áztam volna. :)

Másnap visszafelé meg már busszal jöttem, mert mind Pozsonyból, mind Budapestről nehéz kibumlizni valami normális stoppolóhelyig. De azért jó volt így is. :)

Ilyen is van: STOPVERSENY!

Ma reggel kilenckor álltam ki Szeged határába Pest felé stoppolni a Coránál. Először egy hipermodern autó, majd egy kamion állt meg, de egyik sem jó irányba ment nekem; végül (körülbelül a nyolcadik percben) egy ladás fazon mondta, hogy elvisz Pestig. Szép tempósan zötyögtünk az autópályán, próbált politizálni, én meg csak hümmögettem semlegesen, ha már másra nem lehetett terelni a szót.

Kirakott a nullásnál, én meg mint a kisegér, meglapultam a sok száguldó autó között, te jó ég, mi lesz itt, a kissé szeles Pest messzi határában. De szerencsére öt percen belül megállt egy kisteherautó szerű kocsi, a sofőr, ahogy kivettem, német volt, de jól beszélt magyarul; német autókat szállít folyamatosan Romániába. Erősködött, hogy hívjam föl, ha legközelebb Németország felé megyek.

Kirakott a hetesnél, ahol alig raktam ki (egyébként egy meglehetősen idétlen helyen) a kezem, megállt egy román rendszámú olasz kocsi, ez utóbbi két kocsi egyaránt Mercedes volt, de a különbség azért ég és föld...  Az olasz nagyjából annyit tudott angolul, mint én olaszul, meg német szavakat is kevert a mondandójába, de azért egész jól elboldogultunk nemzetközi keveréknyelven: pidgin-indoeurópai. Nagyjából huszonöt perc alatt a Balatonnál voltunk.

Ott csak gyalogoltam kicsit, de nem vártam két percet sem, két vidám bútorasztalos fiatalember vett föl, akik meg voltak lepődve, hogy lány létemre merek stoppolni, merthogy milyen veszélyes. Valóban az, de így könnyen fölvesznek, másrészt - saját elméletem szerint - a jó emberek előbb állnak meg, harmadrészt némi égi segítség is kell. Meg persze megválogatni, hova száll be az ember.

A fűzfői körforgalom nagyon kihalt volt, de szerencsére itt sem sokáig kellett várni, egy Hegymagasra borozni induló autó vett föl, két középkorú férfi, meg hátul, mellettem egy nő; nem voltak közlékenyek, de rendesen kiraktak a körgyűrűnél.

Az egész szűk három és fél óra volt - busszal öt lett volna. :)

csak fölvettem életem első stopposát, húsvét keddjén Tapolcáról Veszprémbe menet Diszelnél állt egy tizenöt körüli srác, elvittem Monostorapátiig a jó öreg opellel. Mondta, hogy gyakran stoppol erre, néha gyalogol, mert olyan a forgalom. Ezen kívül annyit jegyeztem meg, hogy nem szereti a húsvéti sonkát, és a barátaival néha autókat raliznak szét az erdőben. Így megy ez. :)

Úgy tűnik, a múlt hétvégi - részben Kedvessel, részben egyedül elkövetett -  kombóval kiérdemeltem egy meghívást a Stoppos blogba. Állítólag egy lovaggá ütéssel is felér. :-)

**********

A dologra egy light-os Szeged-Mórahalom-Szeged körrel melegítettünk még csütörtökön. Kedvessel álltunk ki a temetőnél, és oda-vissza összesen nem kellett 5 percnél többet várni. Igazából kigyalogolni a város széléig a melegben volt a legnehezebb...

**********

A java szombaton délelőtt kezdődött, Szegedről Budapestre, most már egyedül.

Cora-busszal mentem ki a Praktiker mellé, 11 körül álltam ki. Kb. 20 perc után felvett egy enyhén hippis fazon (ez a jó szó - sosem tudok dönteni a csávó, a tag, a pasas és hasonlók közül...).
Kecskemét előtt lekanyarodott a pályáról, kitett egy benzinkútnál.

Elsőre elég reménytelennek tűnt a hely, néhány román kamion legelészett a parkolójában, azok sem úgy néztek ki, mintha a közeljövőben bárhová elnidulnának. A kijáratnál vártam, végül csak egy negyedórát.

Kis fehér Peugeot-val vett fel egy középkorú fazon illető. Erősen sietett a Népligetbe, ahol valakivel találkoznia kellett. A gond az volt, hogy nem volt biztos benne, hogy hogyan jut oda az ember. És sajnos én sem, úgyhogy a Gabssytól kértem telefonos segítséget. Végülis egy elszalasztott jobbkanyar után valahogy mégis odakeveredtünk.

********** 

Szombat délután, újra együtt a Kedvessel elindultunk Nagykőrös felé. Kivonatoztunk Ferihegyig, és a vonatmegálló mellett álltunk ki a 4-es útra, közvetlenül egy szemafor után. A terv az volt, hogy, ha nem vesznek fel, még mindig elmehetünk vonattal.

Ez addig állt, amig meggondolatlanul be nem szállunk valakihez, aki alig vitt pár kilométert, és egy elég undorító kanyarban tett ki. Innen már vissza kellett volna buszozni Ferihegyre, ha mégiscsak a vonat marad.

Már kezdünk gondolkodni azon a vissza-buszon, amikor egy szimpatikus fiatalember felvett minket. Kiderült, hogy majdnem-ismerős, Kedves volt kolistársának a bátyja. El is vitt Monorig, pedig már előtte le kellett volna kanyarodjon. (Sőt, már azelőtt eldöntötte, hogy elvisz Monorig, hogy az ismeretség kiderült volna...)

Monoron egy harmincéves piros Porschevalamivel fiatalabb sofőrje vett fel. Unalmában kocsikázott, amikor lehetett, akkor úgy 220 fölött is. Bár ez nem biztos, mert el volt törve a sebességórája. Mindenesetre ilyen gyorsan autóval még sosem utaztam. Élmény volt. :-D
Eredetileg csak Irsáig ment volna, de a kedvünkért elvitt Ceglédig, annak is a nagykőrösi végére, ami tök rendes volt tőle, de majdnem baj lett belőle...

Cegléden ránk esteledett. Rájöttünk, hogy van egy vonatunk még, nagyjából fél óra múlva. Egy gyógyszertár előtt megkérdeztem egy beteg anyukát, aki épp a gyógyszereit váltotta ki a lányával, hogy milyen messze van az állomás. Elmondta, hogy majd' félórányira, és a vonat 17 perc múlva indul. Aztán felajánlotta, hogy elvisznek. Szegénynek aznap még 39 fokos láza volt, de azt mondta, hogy régen a kislányával sokat kellett stoppoljon, és átérzi a helyzetünket...

Így értük el a vonatot (a következő vagy 2-3 óra múlva lett volna), és jutottunk végül Nagykőrösre.

********** 

Vasárnap reggel újra egyedül folytattam az utat Bajára.

Vonattal bementem Kecskemétre, majd át a városon gyalog. Az 541-es kijáratnál álltam ki. Van arra egy híd a vasút felett, átmentem azon, és nem sokkal utána. Ott már az autók többsége kifele megy a városból.

Vasárnap délelőtt nem volt túl nagy forgalom, de most volt időm bőven. Kb. fél óra után felvett egy nagybajszú parasztember a feleségével. Jakabszállás után tettek ki, ahol egy buszmegállóban próbálkoztam tovább.

Itt nagyon gyorsan mentek az autók, kicsit féltem, hogy a kutya sem fog lelassítani. Egy 20 percet vártam is, viszont utána Bajáig vittek.

**********

No. Hát ez lenne a hétvége története.

Úgy két héten belül valószínűleg újra megpróbálkozom egy Baja-Szeged-Budapesttel, ha így lesz, majd írok róla.

Üdvözlet a blog használóinak!

Elég rég jelentkeztem, s e bejegyzésemmel épp azt szeretném közölni, hogy a továbbiakban sem valószínű a túl nagy aktivitás részemről: idén február óta a Tisza Volán alkalmazásában állok, így jórészt ingyen utazom belföldön. Ez jelentősen lecsökkenti stoppos aktivitásomat. :-)

Azért bízom benne, hogy bloggertársaim pótolják  mulsztásomat, s rengeteg kalanddal halmozzák el a mélyen tisztelt olvasót (bár az eddigiek alapján ez csak hiú remény - igaz, azt is tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára, meg a sejtszintű enzimműködés).

Szegedről Pestre stoppoltunk B. Annával péntek délután. Öt percet állhattunk, mikor megállt egy szemmel láthatóan általában taxiként funkcionáló jármű, s mondta, hogy Ferihegyig megy, szívesen elvisz minket. Középkorú fazon volt, régebben börtönőr s csak néhány éve taxisofőr. Jó fej volt, beszélgetett velünk, nem bánta, hogy bealszunk; csak az utolsó pillanatban jöttünk rá, hogy ő Ferihegy 2-re megy, mert már csak a fapadosok közlekednek F1-ről; sebaj, kirakott a lekanyarodó útnál, százzal zúztak el melletünk az autók, de találtunk egy kis (forgalomtól elzárt, csíkos) helyet, ahol nullánál valamivel több esélyünk volt. Nem telt bele három perc, látjuk ám, hogy egy taxi tolat vissza hozzánk. Na szép, igazi taxi, nem, nem fizetünk! De nem is volt rá szükség; mondta a fazon, hogy ő is haj de sokat stoppolt ifjúkorában, szívesen bevisz minket, mert befelé igyekszik a városba; veszprémi volt ráadásul, hát elvitt Kőbányáig s a Népligetig minket minden gond nélkül. Hamarabb fönt voltunk, mint a vonat. Jeeee.

:)

Hétfő reggel tehát először Székesfehérvár, stoppal, egy Bécsben felnőtt és élő, szászrégeni születésű fiatalemberrel; majd estetájt tovább, persze későn álltunk ki, így csak Cecéig. (Illetve: az első kocsi csak a madaras teszkóig vitt, de nem is bántam olyan nagyon: a motor hője ömlött be a műszerfalon keresztül, a hátsó ülésen pedig egy fűrésszel osztoztam... de a srác nagyon kedves volt, kivitt addig, ahol már lehetett stoppolni.) A következő kocsiban egy egész család ült, megmutatták nekünk a kőoroszlánokat (bár tudtam volna fényképezni! Düledező kapuk félfáin is ott ücsörögtek falvak hosszán szinte mindenütt), és dühöngtek egy sort azon, hogy Simontornyára is jön a Lidli, pedig nekik aztán nem kell, lett végre két kis boltjuk helyi vállalkozók helyi tőkéjéből, nekik ne dózeroljon családi házakat a Lidl.

Cecén aztán beesteledett, fölkapaszkodtunk hát az utolsó vonatra, isteni szerencsével az utolsó forintjainkból épp ki is jött a jegy. Alig 2 óra 10 perc alatt be is értünk Bajára, végül is 89 km, az nem semmi.

Bajáról másnap Szeged, állásinterjúra stoppal, ilyet se sokan csinálnak, gondolom; mindenesetre gyors volt, kényelmes és ingyen.
Vissza persze megint későn, az első sofőr Dekon Ferenc, s úgy bánom, hogy nem tudtam vele szóba elegyedni, de no, így megy ez. A semmi közepén álltunk ki újra, kb. a 14-es kilométerkőnél, de szerencsére gyorsan fölvett egy barátságos férfi, s vitt Mórahalomig. Ott ellenőriztük a buszokat, s kb. öt perccel az utolsó begördülése előtt vett föl végül egy munkásember, aki Temesvártól innen nem talál munkát, és mellékesen azon is morgott egy sort, hogy mit akarnak a melegek gyereket, hát ha a természet szerint nem adatik nekik, akkor tán fogadják ezt így el.
Mélykútig vitt, ott álltunk még egy kicsit a félsötétben, majd busz, és a végén rövid séta hazáig.

Hát így. A maradék 350-400 km-t harmadnap tettem meg, busszal és vonattal. Ilyenformán az már nem ide tartozik. :-)

Na, elmesélem, hogy jutottam ki Székelyföldre.

Pestről indultam tehát, a határig másodmagammal, s egy gábor-cigány vett föl s vitt el Berettyóújfaluig, nagyon rendes volt. Onnan egy szintén magyar rendszámú, szintén kolozsvári ember vitt el Kolozsvárig, nem volt túl bőbeszédű, sem különösebben ideges fajta, kicsit beszélgettünk. Kolozsvárról vonatoztam Brassóig (bár az is izgi volt, mert lógtam), onnan busz Sepsiszentgyörgyig, s stoppal Zabolára Kovásznán át, az nagyon hamar ment, le se tettem a táskám, már föl is vett egy jófej magyar, akinek valami megjegyezhetetlen nevű faluban volt hot-dogüzlete...

Hazafelé vasárnap délelőtt indultam Zaboláról; kissé reménytelen helyzet volt, mert meglehetősen kevés autó járt arra s dögmeleg volt, de végül kaptam stoppot Kovásznáig (becsapós volt, mert magyar rendszámú volt, de olyan székelyek ültek benne, akik legföljebb távolról ködben látták Magyarországot!). Ott is állhattam vagy két percet, s fölvett egy magyarul meglehetőst jól tudó robosztus román ember, aki mesélt a régi Ceausescu- vendéglőről meg a szállókról, melyeknek ő a tulajdonosa, a múlt rendszerről, a román és a magyar unokáiról, Nagy Imréről; nagyon szimpatikus figura volt, s elvitt egészen a Brassói pályaudvarig. Ott persze az orrom előtt ment el a kolozsvári vonat, de annyira nem is bántam;  nem lett volna időm jegyet venni; így vettem a naggggyon lassú marosvásárhelyi vonatra, de nem bántam meg, mert volt supracontroll, azaz plusz ellenőrzés, ahol ledobálják a lógósokat. Hát megúsztam. Marosvásárhelyen este hétkor álltam ki a város szélén, s nemsoká fel is vett egy srác, a vendéglős mellett a legszimpatikusabb figura volt; kibeszéltül a világ folyását, nagyon rokon lélekre találtunk egymásban- úgy ám, ilyen is van...

Másnap reggel egy nagy, fekete, szintén stoppos lányokat szállító, kolozsvári rendszámú, s bukaresti vezetési stílusú nagydarab román fazon vett föl, olyan fajta, akinek pénzt ad az ember. Miután Bánffyhunyadon kirakta a másik két lányt, beszélgetést próbált kezdeményezni, de hamar kiderült, hogy nincs közös nyelvünk. A fontos dolgokat persze ki lehetett deríteni; ki honnan hova megy, ilyesmi. a Királyhágó előtt megállt egy kávéra, s meghívott engem is, amit mondjuk meglepő fordulatnak tartottam, de annyi baj legyen, aztán úgy tűnik, annyira szimpatikus lettem neki, hogy bár Nagyváradra ment s minden bizonnyal időre, azért átvitt a határon, s pénzt sem fogadott el, sőt, arra kért, látogassam meg, ha megint Kolozsváron járok...

A határon épp mikor kezdett csepegni az eső, odajött hozzám egy srác, hogy ha Pestre megyek, elvisz szívesen. Erdővidéki volt az istenadta, s előző reggel óta vezetett... inkább beszélgettem vele, csak nem aludjon, bár állítása szerint már ötvenkét órát is levezetett. Hát megvitattuk az  élet fontos dolgait, ha nem is voltunk mindig egy véleményen. Csak az utolsó három kilométeren volt dugó- azt hiszem, emiatt igazán nem kéne panaszkodnom, ha már ennyit végigcsináltam... :)