Stoppos históriák határon innen és túl

Hétfő reggel tehát először Székesfehérvár, stoppal, egy Bécsben felnőtt és élő, szászrégeni születésű fiatalemberrel; majd estetájt tovább, persze későn álltunk ki, így csak Cecéig. (Illetve: az első kocsi csak a madaras teszkóig vitt, de nem is bántam olyan nagyon: a motor hője ömlött be a műszerfalon keresztül, a hátsó ülésen pedig egy fűrésszel osztoztam... de a srác nagyon kedves volt, kivitt addig, ahol már lehetett stoppolni.) A következő kocsiban egy egész család ült, megmutatták nekünk a kőoroszlánokat (bár tudtam volna fényképezni! Düledező kapuk félfáin is ott ücsörögtek falvak hosszán szinte mindenütt), és dühöngtek egy sort azon, hogy Simontornyára is jön a Lidli, pedig nekik aztán nem kell, lett végre két kis boltjuk helyi vállalkozók helyi tőkéjéből, nekik ne dózeroljon családi házakat a Lidl.

Cecén aztán beesteledett, fölkapaszkodtunk hát az utolsó vonatra, isteni szerencsével az utolsó forintjainkból épp ki is jött a jegy. Alig 2 óra 10 perc alatt be is értünk Bajára, végül is 89 km, az nem semmi.

Bajáról másnap Szeged, állásinterjúra stoppal, ilyet se sokan csinálnak, gondolom; mindenesetre gyors volt, kényelmes és ingyen.
Vissza persze megint későn, az első sofőr Dekon Ferenc, s úgy bánom, hogy nem tudtam vele szóba elegyedni, de no, így megy ez. A semmi közepén álltunk ki újra, kb. a 14-es kilométerkőnél, de szerencsére gyorsan fölvett egy barátságos férfi, s vitt Mórahalomig. Ott ellenőriztük a buszokat, s kb. öt perccel az utolsó begördülése előtt vett föl végül egy munkásember, aki Temesvártól innen nem talál munkát, és mellékesen azon is morgott egy sort, hogy mit akarnak a melegek gyereket, hát ha a természet szerint nem adatik nekik, akkor tán fogadják ezt így el.
Mélykútig vitt, ott álltunk még egy kicsit a félsötétben, majd busz, és a végén rövid séta hazáig.

Hát így. A maradék 350-400 km-t harmadnap tettem meg, busszal és vonattal. Ilyenformán az már nem ide tartozik. :-)

Na, elmesélem, hogy jutottam ki Székelyföldre.

Pestről indultam tehát, a határig másodmagammal, s egy gábor-cigány vett föl s vitt el Berettyóújfaluig, nagyon rendes volt. Onnan egy szintén magyar rendszámú, szintén kolozsvári ember vitt el Kolozsvárig, nem volt túl bőbeszédű, sem különösebben ideges fajta, kicsit beszélgettünk. Kolozsvárról vonatoztam Brassóig (bár az is izgi volt, mert lógtam), onnan busz Sepsiszentgyörgyig, s stoppal Zabolára Kovásznán át, az nagyon hamar ment, le se tettem a táskám, már föl is vett egy jófej magyar, akinek valami megjegyezhetetlen nevű faluban volt hot-dogüzlete...

Hazafelé vasárnap délelőtt indultam Zaboláról; kissé reménytelen helyzet volt, mert meglehetősen kevés autó járt arra s dögmeleg volt, de végül kaptam stoppot Kovásznáig (becsapós volt, mert magyar rendszámú volt, de olyan székelyek ültek benne, akik legföljebb távolról ködben látták Magyarországot!). Ott is állhattam vagy két percet, s fölvett egy magyarul meglehetőst jól tudó robosztus román ember, aki mesélt a régi Ceausescu- vendéglőről meg a szállókról, melyeknek ő a tulajdonosa, a múlt rendszerről, a román és a magyar unokáiról, Nagy Imréről; nagyon szimpatikus figura volt, s elvitt egészen a Brassói pályaudvarig. Ott persze az orrom előtt ment el a kolozsvári vonat, de annyira nem is bántam;  nem lett volna időm jegyet venni; így vettem a naggggyon lassú marosvásárhelyi vonatra, de nem bántam meg, mert volt supracontroll, azaz plusz ellenőrzés, ahol ledobálják a lógósokat. Hát megúsztam. Marosvásárhelyen este hétkor álltam ki a város szélén, s nemsoká fel is vett egy srác, a vendéglős mellett a legszimpatikusabb figura volt; kibeszéltül a világ folyását, nagyon rokon lélekre találtunk egymásban- úgy ám, ilyen is van...

Másnap reggel egy nagy, fekete, szintén stoppos lányokat szállító, kolozsvári rendszámú, s bukaresti vezetési stílusú nagydarab román fazon vett föl, olyan fajta, akinek pénzt ad az ember. Miután Bánffyhunyadon kirakta a másik két lányt, beszélgetést próbált kezdeményezni, de hamar kiderült, hogy nincs közös nyelvünk. A fontos dolgokat persze ki lehetett deríteni; ki honnan hova megy, ilyesmi. a Királyhágó előtt megállt egy kávéra, s meghívott engem is, amit mondjuk meglepő fordulatnak tartottam, de annyi baj legyen, aztán úgy tűnik, annyira szimpatikus lettem neki, hogy bár Nagyváradra ment s minden bizonnyal időre, azért átvitt a határon, s pénzt sem fogadott el, sőt, arra kért, látogassam meg, ha megint Kolozsváron járok...

A határon épp mikor kezdett csepegni az eső, odajött hozzám egy srác, hogy ha Pestre megyek, elvisz szívesen. Erdővidéki volt az istenadta, s előző reggel óta vezetett... inkább beszélgettem vele, csak nem aludjon, bár állítása szerint már ötvenkét órát is levezetett. Hát megvitattuk az  élet fontos dolgait, ha nem is voltunk mindig egy véleményen. Csak az utolsó három kilométeren volt dugó- azt hiszem, emiatt igazán nem kéne panaszkodnom, ha már ennyit végigcsináltam... :)

Szegedről jöttem, ma délután.

Először egy US ARMY rendszámú kamion vett föl, de lógott rajta néhány KFOR/SFOR ill. NATO felirat is... Valami furcsa gépeket húzott az utánfutóján, vagy négy egyformát, úgy festettek, mint valami hatalmas reflektorok...
De a baj nem ez volt. Hanem hogy ketten ültek benne (két koszovói albán), és az, aki nem vezetett, az ágy szélén ülve valahogy kezdett az arcomba mászni... Mígnem egyszercsak megkérdezte: "You kiss?"
Közöltem vele, hogy nem, hátrébb húzódtam, és kezdtem kicsit félni. Hirtelen rájöttem, hogy két ember megállás nélkül is azt tud tenni velem egy kamion vezetőfülkéjében, amit akar, és nálam se telefon, se gázspray, se semmi...
A fazon visszavett, de aztán csak újrakezdte hamarosan... Ezúttal a kezét előbb a combomra tette, majd a karját a vállamra... Talán kicsit túlreagáltam a védekezést, de az vesse rám az első követ, aki nem esett volna pánikba... mindenesetre kezdtem kicsit karmolni. És igazán az rémített meg, hogy a sofőr mereven bámult kifelé az ablakon. Kicsit úgy tűnt, mintha ez lenne a deal: ma ő, holnap a másik.
A pasas ugyanolyan mézesmázos maradt, de elég gyorsan biztosított, hogy "finis, finis", és lefeküdt hátul. Én mindenesetre szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg a következő (inárcsi) pihenőnél, és a cuccaimmal szépen kimásztam, nyekkentem egy bye-t, és behúzódtam a vécére. Olvasgattam egy ideig odabenn, és épp láttam elmenni  kamiont, mikor végül kimerészkedtem.

A következő egy über-jófej fickó volt (TESCO kamion), ötven évesen kezdett komolyan biciklizni, és most éppen eltekert Compostellába meg vissza (másfél hónap alatt). Jövőre Norvégiából készül hazakarikázni, de jött már Párizsból és a Loch Ness-től is. Nagyon jót beszélgettünk, és mikor letett a gyáli körforgalom előtt, még azt is megígérte, hogy ha ott leszek, mikor visszafelé jön (lerakodás után), akkor beröppent az Ecseri útig. 

De nem lett rá szükség, mert percek alatt megállt egy kedves, orrhangú öregúr, aki elmesélte, hogy gyerekkorában bejárta az összes hazai hegyet, s hát akkortájt csak sátorlapokat meg takarókat hordott magával, "elmaradott világ volt az". Elkanyarodott velem egész a 99-es busz megállójáig, úgyhogy onnan a Blaháig és továbbmár a BKV kényelmét (?) élveztem.

Nem tudom, mi a tanulság, de asszem, kamionba egyedül nemigen ülök ezután.