Stoppos históriák határon innen és túl

Na, elmesélem, hogy jutottam ki Székelyföldre.

Pestről indultam tehát, a határig másodmagammal, s egy gábor-cigány vett föl s vitt el Berettyóújfaluig, nagyon rendes volt. Onnan egy szintén magyar rendszámú, szintén kolozsvári ember vitt el Kolozsvárig, nem volt túl bőbeszédű, sem különösebben ideges fajta, kicsit beszélgettünk. Kolozsvárról vonatoztam Brassóig (bár az is izgi volt, mert lógtam), onnan busz Sepsiszentgyörgyig, s stoppal Zabolára Kovásznán át, az nagyon hamar ment, le se tettem a táskám, már föl is vett egy jófej magyar, akinek valami megjegyezhetetlen nevű faluban volt hot-dogüzlete...

Hazafelé vasárnap délelőtt indultam Zaboláról; kissé reménytelen helyzet volt, mert meglehetősen kevés autó járt arra s dögmeleg volt, de végül kaptam stoppot Kovásznáig (becsapós volt, mert magyar rendszámú volt, de olyan székelyek ültek benne, akik legföljebb távolról ködben látták Magyarországot!). Ott is állhattam vagy két percet, s fölvett egy magyarul meglehetőst jól tudó robosztus román ember, aki mesélt a régi Ceausescu- vendéglőről meg a szállókról, melyeknek ő a tulajdonosa, a múlt rendszerről, a román és a magyar unokáiról, Nagy Imréről; nagyon szimpatikus figura volt, s elvitt egészen a Brassói pályaudvarig. Ott persze az orrom előtt ment el a kolozsvári vonat, de annyira nem is bántam;  nem lett volna időm jegyet venni; így vettem a naggggyon lassú marosvásárhelyi vonatra, de nem bántam meg, mert volt supracontroll, azaz plusz ellenőrzés, ahol ledobálják a lógósokat. Hát megúsztam. Marosvásárhelyen este hétkor álltam ki a város szélén, s nemsoká fel is vett egy srác, a vendéglős mellett a legszimpatikusabb figura volt; kibeszéltül a világ folyását, nagyon rokon lélekre találtunk egymásban- úgy ám, ilyen is van...

Másnap reggel egy nagy, fekete, szintén stoppos lányokat szállító, kolozsvári rendszámú, s bukaresti vezetési stílusú nagydarab román fazon vett föl, olyan fajta, akinek pénzt ad az ember. Miután Bánffyhunyadon kirakta a másik két lányt, beszélgetést próbált kezdeményezni, de hamar kiderült, hogy nincs közös nyelvünk. A fontos dolgokat persze ki lehetett deríteni; ki honnan hova megy, ilyesmi. a Királyhágó előtt megállt egy kávéra, s meghívott engem is, amit mondjuk meglepő fordulatnak tartottam, de annyi baj legyen, aztán úgy tűnik, annyira szimpatikus lettem neki, hogy bár Nagyváradra ment s minden bizonnyal időre, azért átvitt a határon, s pénzt sem fogadott el, sőt, arra kért, látogassam meg, ha megint Kolozsváron járok...

A határon épp mikor kezdett csepegni az eső, odajött hozzám egy srác, hogy ha Pestre megyek, elvisz szívesen. Erdővidéki volt az istenadta, s előző reggel óta vezetett... inkább beszélgettem vele, csak nem aludjon, bár állítása szerint már ötvenkét órát is levezetett. Hát megvitattuk az  élet fontos dolgait, ha nem is voltunk mindig egy véleményen. Csak az utolsó három kilométeren volt dugó- azt hiszem, emiatt igazán nem kéne panaszkodnom, ha már ennyit végigcsináltam... :)