Stoppos históriák határon innen és túl

Hétfő reggel tehát először Székesfehérvár, stoppal, egy Bécsben felnőtt és élő, szászrégeni születésű fiatalemberrel; majd estetájt tovább, persze későn álltunk ki, így csak Cecéig. (Illetve: az első kocsi csak a madaras teszkóig vitt, de nem is bántam olyan nagyon: a motor hője ömlött be a műszerfalon keresztül, a hátsó ülésen pedig egy fűrésszel osztoztam... de a srác nagyon kedves volt, kivitt addig, ahol már lehetett stoppolni.) A következő kocsiban egy egész család ült, megmutatták nekünk a kőoroszlánokat (bár tudtam volna fényképezni! Düledező kapuk félfáin is ott ücsörögtek falvak hosszán szinte mindenütt), és dühöngtek egy sort azon, hogy Simontornyára is jön a Lidli, pedig nekik aztán nem kell, lett végre két kis boltjuk helyi vállalkozók helyi tőkéjéből, nekik ne dózeroljon családi házakat a Lidl.

Cecén aztán beesteledett, fölkapaszkodtunk hát az utolsó vonatra, isteni szerencsével az utolsó forintjainkból épp ki is jött a jegy. Alig 2 óra 10 perc alatt be is értünk Bajára, végül is 89 km, az nem semmi.

Bajáról másnap Szeged, állásinterjúra stoppal, ilyet se sokan csinálnak, gondolom; mindenesetre gyors volt, kényelmes és ingyen.
Vissza persze megint későn, az első sofőr Dekon Ferenc, s úgy bánom, hogy nem tudtam vele szóba elegyedni, de no, így megy ez. A semmi közepén álltunk ki újra, kb. a 14-es kilométerkőnél, de szerencsére gyorsan fölvett egy barátságos férfi, s vitt Mórahalomig. Ott ellenőriztük a buszokat, s kb. öt perccel az utolsó begördülése előtt vett föl végül egy munkásember, aki Temesvártól innen nem talál munkát, és mellékesen azon is morgott egy sort, hogy mit akarnak a melegek gyereket, hát ha a természet szerint nem adatik nekik, akkor tán fogadják ezt így el.
Mélykútig vitt, ott álltunk még egy kicsit a félsötétben, majd busz, és a végén rövid séta hazáig.

Hát így. A maradék 350-400 km-t harmadnap tettem meg, busszal és vonattal. Ilyenformán az már nem ide tartozik. :-)