Stoppos históriák határon innen és túl

Szeged, Cora. Egy kisbuszt vezető, Robin Williamsre rendkívül hasonlító sofőr vett föl, s árkon-bokron - úgy értem, Kmétnél letért a pályáról Solt felé - elvitt Fehérvárig. Nem volt mindig közös témánk, de azért alapvetően jó fejnek tartottuk egymást. Fehérvárnál egy buszmegállónál folytattam, de nem kellett sokáig elviselnem a buszra várók méregető pillantásait, egy kamion egy percen belül megállt, s elvitt Veszprémig. Érdekes, kamionból sokkal kisebb távnak tűnik minden. A sofőr kedves ember volt, kérésemre bevallotta, hogy este tíz óta vezet (délután négy felé járt az idő). Rendben, mondtam, beszélgessünk... :) Igen, kilencvenes tempóval számolva a táv három és fél óra. Nem számítva a kiállási időket, de az általában nem sok.

A következő körben Bükről mentem Veszprémbe. Az unokanővérem kivitt Kb Hegyfaluig, a 84-esre. Először egy kedves nagypapa vett föl, aki a Sárvári elkerülőnél rakott ki, s nagyon kedves volt. Aztán egy kissé szótlan, rádiót kizárólag Kossuthot hallgató úr vitt el a nyolcasig, akiről kiderült, hogy informatikus, s hogy szerinte minden fiatal idealista, aztán elmúlik. Mondtam, hogy az én idealizmusomból nyolcvan éves koromig fog maradni. A 8-as és a 84-es kereszteződésében ismét egy kamion vett föl, s Veszprémig vitt; egy mátészalkai görög katolikus, bevallottan kissé magánakvaló ember, titkos terveket dédelgető, de szabadalmaztatásra nincs pénze, így nem árulja el senkinek. Hát ilyen kedves emberekkel utazom én villámgyorsan és cseppet sem unalmasan.