Stoppos históriák határon innen és túl

12 órás stoppolás volt: Ternitzben fölvett egy török fodrász a szomszéd faluból, és Neunkirchen helyett elvit Wiener Neustadtig, a vasútállomásra. Közben elkérte a számom, én meg azt mondtam, nincs telefonom, és imádkoztam, hogy ne szólaljon meg a zsebemben. De ő még egész istenes volt.

Bécsújhelyen volt egy órám a vonatig, körbenéztem a városban, és nagyon-nagyon tetszett. Láttam medvét, 13. és 14. századi zsidó sírköveket, gyümölcspiacot és tüneményes utcákat és házakat. Sopronban folytattam a stoppolást, de valamiért csak sokáig vettek föl. Egy fickó megállt, azt mondta, Miskolcra megy, de csak indulás után derült ki, hogy igen: holnap. Most csak a szomszéd faluig. Ott egy kamion állt meg, aki Szombathelyre ment, de végül kiókumláltuk térképen, hogy jobban járok, ha Kópházánál Győr felé megyek.

Ott egy kisteherautó állt meg, jó fej volt, beszélgettünk, hogy milyen az utat járni folyamatosan. Győrnél rakott ki, az M1-esre vezető felhajtónál, ahol már igencsak melegem lett. Csakhamar megállt egy kamion, aki azt mondta, elvisz Pestig, ha nem bánok egy kis kitérőt, mert a Chio-nál  be kell pakolnia, de lehet, hogy leszervez egy fuvart nekem Szegedre. Egye kánya, mondom, hát menjünk kamionnal. Csakhogy sajnos nem sikerült időben fuvart szereznie, úgyhogy az M1-es végénél végül kiálltam stoppolni, de akkor már elég késő volt. Meg szerencsére úriember volt, ha kissé szókimondó is, de hát nem volt semmi bepillantani a kamionosok világába - kicsit nagyon más, mint az egyetem. (bizonyos tekintetben legalábbis)

Már épp kétségbeestem volna, mikor egy nagypapa-jellegű kamionos megállt, és elvitt a következő benzinkútig, ahol félig az M0-on stoppoltam tovább. Egy kamion megállt, először azt hittem, román, majd, hogy török, de végül kiderült, hogy kurd. A kommunikációnk nagyon érdekes volt, ő kurdul (vagy törökül) beszélt hozzám, én meg próbáltam megérteni...de adott dinnyét, olajbogyót, és sajtot, ez volt az uzsonnája, gondolom. Időbe telt, míg kiderült, hogy Szegedre megy ugyan, de csak holnap, mert Kecskemétnél megalszik. Ott egy török kamionos vendéglőnél körbekérdezett, hogy ki megy Szegedre, de már nagyon meguntam, hogy egy helyben vagyok, pedig rendesek voltak, meg is vacsoráztattak volna, ha éhes lettem volna (és ráértem volna), úgyhogy a vendéglős figyelmeztetése ellenére kimentem a pályafelhajtóra, ahol nagyjából ki sem álltam rendesen, megállt egy kamion, aki - mit ad Isten - szintén kurd volt.

Ő már egy kicsit céltudatosabb volt, több nemzetközi szóval kommunikált, még a számokat is megtanította nekem kurdul. Ezúttal a számom elkérésekor azt füllentettem, hogy a telefon nem az enyém. Szerencsére azt is sikerült határozottan közölnöm vele, hogy mit nem szeretnék. Nem tartom magam túl dekoratívnak, azonban még ez is rejthet veszélyeket magában. Mint megtudtam a győri kamionostól, a kamionosok kötelességüknek érzik, hogy minden szép lánnyal kikezdjenek, legfeljebb nem jön be. De mint eddig mindig, most is mázlim volt, és alapvetően mindenki jó fej volt. Ez az utolsó fickó virágokat szállított, és mikor kiszálltam Szegednél, a kezembe nyomott egy korallvirágot. Ja, és szinte mindegyik megkérdezte, van-e barátom. Erre pedig nyilvánvalóan csak egy válasz létezik: van.

A kettős körforgalomhoz meg értem jöttek, szerencsére, mert már teljesen besötétedett: fél tíz elmúlt, mire megérkeztem.

Viszont most már tudom a köszönömöt bolgárul: mnogo blagodarja; törökül: tesekür, és kurdul: szpasz. Ez is valami :)

Pénteken 11-kor álltam ki a Coránál, és sokan meg is álltak, de sajnos mindenki csak rövid távra vitt volna. Aztán egy pótkocsi nélküli kamionos bácsi (tényleg bácsi, ilyen nagyapa-szerű) elvitt Kecskemétig. Ott két munkás vett föl egy telepakolt kisbusszal, és csakhamar (ők tényleg gyorsan mentek) az Inárcsi pihenőnél voltam. Ott is sokan megálltak, köztük a szegedi Salvator-nővérek, Jyothi sajnálkozott, hogy nem tudnak elvinni, és adott egy kis gyümölcsöt, ami az adott jó időben tényleg jó volt. (meg amúgy sem szeretek utazás közben enni, sem inni). Csakhamar integetett egy bolgár kamion, hogy jöjjek csak, elvisz. Párizsba ment, és tudott kicsit angolul, úgyhogy egész jól megértettük egymást. Még a bolgár köszönömöt is megtanultam Imre jóvoltából sms-ben (mnogo blagodarja) :)

Hegyeshalomnál a határ után kirakott, ott gondolkodtam, hogy hogyan lenne a legjobb tovább, mert már a szél is feltámadt; de itt sem vártam nagyon sokat, egy német rendszámú kocsi vett föl, de csakhamar kiderült, hogy a fickó román, úgyhogy nemzetközi szavakkal és nagyjából öt nyelven társalogtunk. Nos, ő úgy vette, hogy ez neki egyfajta kirándulás: elvinni engem Ternitzbe, úgyhogy betáplálta a gps-be, és vitt, házig. Csak úgy. És a megérkezésem után fél órával leszakadt az ég.

Azt hiszem, ezt hívják Gondviselésnek.

Ma reggel álltam ki háromnegyed kilenckor a szegedi Coránál egy hátizsákkal és egy gitárral (bár lehet, hogy nő meg gitár az ijesztő együtt).

A kb tíz perc múlva meg is állt egy fazon, aki egyenesen Németországba ment, ott dolgozik gipszkartonosként. Azzal kezdte, hogy én vagyok a második stoppos, akit fölvesz, mert megfogadta ifjúkorában, amikor ő is sokat stoppolt. Nem egészen ugyanabban a világban mozogtunk, de azért egész jól elbeszélgettünk. Mondta, hogy az M7-nél nem olyan jó se megállni, se kiállni, de Győr után Pápának fordul, úgyhogy elvihet addig is. Miért is ne, végül is időm van, pénzem meg nincs, mint minden stopposnak, úgyhogy Tét után ki is rakott.

Ott igen hamar fölvett egy német férfi (bár úgy tűnt, ha ő nem, más is megállna), aki tudott egy kicsit angolul (mivel én németül nem). Hévízre ment, és Berlini volt, és valami kőbányás ukrán céggel volt találkozója, ennél többet nem sikerült kiderítenem. El is vitt Devecserig (gondoltam, ha már a 8-ason vagyok, az már célegyenes).

Ott egy öltönyös, Papa korabeli férfi vett föl (és még hasonlított is rá!), aki a gitárt meglátva teljesen fellelkesült, hogy ő is gitározik, naponta egy órát, mert az nagyon megnyugtató. Meg most menne nyugdíjba az építőmérnökségtől, mert már nem neki való a pénzhajhászás és a versenyszféra. (Mondjuk néhány lakással a zsebemben én is ezt mondanám).

A tapolcai útról pedig begyalogoltam, kellett ennyi mozgás három luxusautó után. Igaz, irtó nagy kerülőt tettem kilométerben, de a buszt még mindig vertem fél-egy órával. És még orgonát is sikerült szednem hazafelé, otthonról - haza.