Stoppos históriák határon innen és túl

Ma reggel álltam ki háromnegyed kilenckor a szegedi Coránál egy hátizsákkal és egy gitárral (bár lehet, hogy nő meg gitár az ijesztő együtt).

A kb tíz perc múlva meg is állt egy fazon, aki egyenesen Németországba ment, ott dolgozik gipszkartonosként. Azzal kezdte, hogy én vagyok a második stoppos, akit fölvesz, mert megfogadta ifjúkorában, amikor ő is sokat stoppolt. Nem egészen ugyanabban a világban mozogtunk, de azért egész jól elbeszélgettünk. Mondta, hogy az M7-nél nem olyan jó se megállni, se kiállni, de Győr után Pápának fordul, úgyhogy elvihet addig is. Miért is ne, végül is időm van, pénzem meg nincs, mint minden stopposnak, úgyhogy Tét után ki is rakott.

Ott igen hamar fölvett egy német férfi (bár úgy tűnt, ha ő nem, más is megállna), aki tudott egy kicsit angolul (mivel én németül nem). Hévízre ment, és Berlini volt, és valami kőbányás ukrán céggel volt találkozója, ennél többet nem sikerült kiderítenem. El is vitt Devecserig (gondoltam, ha már a 8-ason vagyok, az már célegyenes).

Ott egy öltönyös, Papa korabeli férfi vett föl (és még hasonlított is rá!), aki a gitárt meglátva teljesen fellelkesült, hogy ő is gitározik, naponta egy órát, mert az nagyon megnyugtató. Meg most menne nyugdíjba az építőmérnökségtől, mert már nem neki való a pénzhajhászás és a versenyszféra. (Mondjuk néhány lakással a zsebemben én is ezt mondanám).

A tapolcai útról pedig begyalogoltam, kellett ennyi mozgás három luxusautó után. Igaz, irtó nagy kerülőt tettem kilométerben, de a buszt még mindig vertem fél-egy órával. És még orgonát is sikerült szednem hazafelé, otthonról - haza.