Stoppos históriák határon innen és túl

Pénteken 11-kor álltam ki a Coránál, és sokan meg is álltak, de sajnos mindenki csak rövid távra vitt volna. Aztán egy pótkocsi nélküli kamionos bácsi (tényleg bácsi, ilyen nagyapa-szerű) elvitt Kecskemétig. Ott két munkás vett föl egy telepakolt kisbusszal, és csakhamar (ők tényleg gyorsan mentek) az Inárcsi pihenőnél voltam. Ott is sokan megálltak, köztük a szegedi Salvator-nővérek, Jyothi sajnálkozott, hogy nem tudnak elvinni, és adott egy kis gyümölcsöt, ami az adott jó időben tényleg jó volt. (meg amúgy sem szeretek utazás közben enni, sem inni). Csakhamar integetett egy bolgár kamion, hogy jöjjek csak, elvisz. Párizsba ment, és tudott kicsit angolul, úgyhogy egész jól megértettük egymást. Még a bolgár köszönömöt is megtanultam Imre jóvoltából sms-ben (mnogo blagodarja) :)

Hegyeshalomnál a határ után kirakott, ott gondolkodtam, hogy hogyan lenne a legjobb tovább, mert már a szél is feltámadt; de itt sem vártam nagyon sokat, egy német rendszámú kocsi vett föl, de csakhamar kiderült, hogy a fickó román, úgyhogy nemzetközi szavakkal és nagyjából öt nyelven társalogtunk. Nos, ő úgy vette, hogy ez neki egyfajta kirándulás: elvinni engem Ternitzbe, úgyhogy betáplálta a gps-be, és vitt, házig. Csak úgy. És a megérkezésem után fél órával leszakadt az ég.

Azt hiszem, ezt hívják Gondviselésnek.