Stoppos históriák határon innen és túl

Szegedről jöttem, ma délután.

Először egy US ARMY rendszámú kamion vett föl, de lógott rajta néhány KFOR/SFOR ill. NATO felirat is... Valami furcsa gépeket húzott az utánfutóján, vagy négy egyformát, úgy festettek, mint valami hatalmas reflektorok...
De a baj nem ez volt. Hanem hogy ketten ültek benne (két koszovói albán), és az, aki nem vezetett, az ágy szélén ülve valahogy kezdett az arcomba mászni... Mígnem egyszercsak megkérdezte: "You kiss?"
Közöltem vele, hogy nem, hátrébb húzódtam, és kezdtem kicsit félni. Hirtelen rájöttem, hogy két ember megállás nélkül is azt tud tenni velem egy kamion vezetőfülkéjében, amit akar, és nálam se telefon, se gázspray, se semmi...
A fazon visszavett, de aztán csak újrakezdte hamarosan... Ezúttal a kezét előbb a combomra tette, majd a karját a vállamra... Talán kicsit túlreagáltam a védekezést, de az vesse rám az első követ, aki nem esett volna pánikba... mindenesetre kezdtem kicsit karmolni. És igazán az rémített meg, hogy a sofőr mereven bámult kifelé az ablakon. Kicsit úgy tűnt, mintha ez lenne a deal: ma ő, holnap a másik.
A pasas ugyanolyan mézesmázos maradt, de elég gyorsan biztosított, hogy "finis, finis", és lefeküdt hátul. Én mindenesetre szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg a következő (inárcsi) pihenőnél, és a cuccaimmal szépen kimásztam, nyekkentem egy bye-t, és behúzódtam a vécére. Olvasgattam egy ideig odabenn, és épp láttam elmenni  kamiont, mikor végül kimerészkedtem.

A következő egy über-jófej fickó volt (TESCO kamion), ötven évesen kezdett komolyan biciklizni, és most éppen eltekert Compostellába meg vissza (másfél hónap alatt). Jövőre Norvégiából készül hazakarikázni, de jött már Párizsból és a Loch Ness-től is. Nagyon jót beszélgettünk, és mikor letett a gyáli körforgalom előtt, még azt is megígérte, hogy ha ott leszek, mikor visszafelé jön (lerakodás után), akkor beröppent az Ecseri útig. 

De nem lett rá szükség, mert percek alatt megállt egy kedves, orrhangú öregúr, aki elmesélte, hogy gyerekkorában bejárta az összes hazai hegyet, s hát akkortájt csak sátorlapokat meg takarókat hordott magával, "elmaradott világ volt az". Elkanyarodott velem egész a 99-es busz megállójáig, úgyhogy onnan a Blaháig és továbbmár a BKV kényelmét (?) élveztem.

Nem tudom, mi a tanulság, de asszem, kamionba egyedül nemigen ülök ezután.

Hát közkívánatra egy újabb bejegyzés, legújabb nagy kalandunkról, egyenlőre azt hiszem, ez csak az én beszámolóm, de négyen voltunk, s talán várható a többieké is. Ékezetmentes, mert angol billentyűzettel írtam, nem csalás és nem ámítás!;)  képek itt.

Hat itt volnank Manchesterben, hetfon indultunk stoppal Pestrol, s harom nap alatt kiertunk, ami azt hiszem, nem rossz teljesitmeny. Negyen vagyunk, kettesevel, Gabssy meg en, s Juli meg Aron. Julcsi szegeny elegge sokkolodottt, mikor meglatta, mennyien vagyunk, de aztan tultette magat rajta (nem mondtuk ugyanis, hanyan vagyunk).
Az volt a legvicceseb, hogy vegig parhuzamosan haladtunk, Heidelberg mellett egyutt aludtunk, aztan Doverben az a ficko vett fel minket, aki Juliekat hozta Aachenbol, s elvittt London melle, majd Oxford melle szinten szinte egyszerre erkeztunk, s ejszakaztunk a fotelekben a Service Station-ben. Amugy alapvetoen nagyon vigyaztak rank fontrol, mert a legremenytelenebb helyzetben is mindig volt valaki, aki segitett, s a hoviharokat is mindig kocsibol neztuk.
Ugy kezdodott, hogy Budapesten egy Heidelbergig meno, nemetorszagban dolgozo roman fazon vett fol, aki fel is ajanlotta, hogy aludjunk nala, s ossze is szedte Aronekat, akiket szinten addig vittek. aztan masnap, kedden egy nagyon fiatal fiu vitt el Hollandiaba, Arnhemig, szegeny azt se tudta, merre van Magyarorszag, meg kavargott velunk sokat, de nagyon jofej volt. Ott rank sotetedett, s mar-mar feladtuk, s arra keszultunk, hogy a talponallo benzinkutban ejszakazunk, mikor egyszerre bejott egy ficko, meglatta a GB tablat az asztalon, se szo- se beszed odajott, mondta, varjunk, egz perc mulva elvisz minket valameddig. Folyekonyan hadart angolul, pedig allitolag sose tanulta; vidam flamand fiu volt, szidta a gyarakat meg a sok autopalyat meg a husokat, engem tisztara Roberto Benignire emlekeztetett.
Aztan a Holland-belga hataron acsorogtunk, mig ket fura alak elvitt minket majdnem Gentig (Sint Niklaas), ahol szemerkelo esoben mar majdnem megint foladtuk, mikor (ez volt ugy ejjel fel egy fele) megallt egy francia ficak, aki egy kukkot nem tudott angolul, mi meg ugye franciaul nem, de elvitt egy Bethune nevu francia kisvarosba, ahol a vasutallomason rakott ki. O erdekes alak volt, egyik cigit a masik utan sodorta, a sebesseg es a kilometermutato nem mutatott semmit, s mondta, hogy nem akar rendorokkel talalkozni, mert dohanyt szallit hatul...
A vasutallomas persze zarva volt, raadasul a palyarol is letertunk, hat egy szembeni szalloda felig nyitott elotereben csoveztunk egy kicsit. Aztan rajottunk, hogy kozel vagyunk a Calais fele vezeto autopalyahoz; igy hajnalban kialltunk, s egyre kijjebb gyalogoltunk a varosbol. Onnan ket stoppal delre Calaisba ertunk- hja, idoigenyes muvelet a stoppolas, erre hamar rajottunk, hisz volt, hogy harom-negy orat alltunk akar esoben is.
Calaisban kompra szalltunk, s en teljesen megmamorosodtam, hogy igazi tengeren vagyok, egy hajon, a fedelzeten rohangaltam osszevissza, ugy elveztem, annak ellenere, hogy nem volt vihar, emikor bizonyara meg izgalmasabb lett volna :)
Doverben pedig volt az, hogy kialtunk jo sok gyaloglas utan, s kiallt meg nekunk? Hat a z a nemet figura, aki Juliekat megaltatta Brusszelben, s athozta oket; hat boldogok voltunk, elhihetitek. O kirakott London mellett egy klafa pihenonel kb delutan haromkor, a baj csak az volt, hogy senki nem allt meg, aki megis, az del fele ment, mert, mint kiderult, aki eszaknak ment, az keletrol kerulte meg Londont. Akkor mar nagyon almosak is voltunk, mert mi alig aludtunk elozo ejjel, max a francia csempesz kocsijaban, de szerencsere a mellettunk levo kavezoban nagyon rendesek voltak, adtak forro vizet, hagytak aludni kicsit, meg mielott elmentunk, adtak suttyomban nehany szendvicset is, nyilvan a lejaroban levok kozul, de akkor is. Aztan ejjel tizenegy korul Aronek megprobalkoztak a benzinkuttal, s hamar elvittek oket, mire mi is kimentunk, s csodak csodaja, az elso kocsi elvitt minket Oxfordig, egy igazi angol urimber, gyonyoruen beszelt, s eredetileg egy londoni repterre ment, de nagyon rendes volt meselte, az o ifjukoraban meg divat volt Angliaban a stoppolas, csak valahogy elkezdtek felni az emberek vagy valami. Oxfordban tehat ismet talakoztunk, aludtunk, s onnan minket mar egyenes fuvarral hoztak be Manchester kulvarosaba, igaz, harom ora acsorgas es kerdezoskodes utan; az a fiko volt az elso angol, aki folvett minket, ugy, hogy kerdezni se kellett- szoval csutortok egyre-kettore itt voltunk.
Hihetetlen harom nap volt ez, neha teljesen osszemosodik, mikor hol voltunk, neha nagyon remenytelen volt, de hala a sok ertunk mondott imaknak, mindig akadt valaki jofej ember, aki elvitt valameddig, es segitett, amennyit tudott.

A Transindexről :)

 

Szombat, rózsálló reggel...

És én bámulom a Cora parkolóját...

No jó, az igazsághoz tartozik, h délután kettő körül álltam ki stoppolni, de a fél ötös busszal vissza is mentem Szeged kies belvárosába. Aztán haza vonattal. Ez nem az én napom? Vagy kiöregedtem a stoppolásból? ("Harminckétéves lettem én...")

_________________________________________________

Ma meg M. kisasszonnyal kettesben álltunk ugyanott - mintegy másfél percig, mikoris egy illusztris kisbusz parkolt mellettünk. Arra a kérdésre, betehetjük-e hátra a cuccot, nemmel felelt, így elég szűkösen kellett utaznunk. De ez minden kényelmetlenséget megért - kiderült, miért nem lehet hátra pakolni: egy hullaszállító (kegyeleti vállalkozó) volt a sofőr, s éppen volt szállítmány is. :-) 

Aztán tovább Félegyházától egy bukaresti román autóban - szokás szerint Üllőig. A bácsi jól beszélt magyarul - bár ezt az általa kiejtett pár szóból nehéz volt megállapítani. Mi azért jól elvoltunk, járt a szánk helyette is. 

Kicsit leszoktam (rá se szoktam?) a blogolásról... (Na, majd nézd meg augusztusban - helyszíni tudósítás egy nyugat-európai stopposkörútról: Budapest-Luxemburg-Brugge-Párizs-Toledó-Granada, aztán vissza. Illetve, ameddig jutunk. Ez itt a reklám helye.) Azért próbálom ott folytatni, ahol abbahagytam.

Április vége, május 1-hez kapcsolódó hosszú hétvége. A hétvégéről pár keresetlen szó máshol, máskor, itt csak a stoppos vonakozások: Elhatároztuk, szombat délután megmásszuk a Csobáncot (várromnézés, siklóernyősök - egyszóval király). Igenám, de unalmas mindig azonos úton menni, menyjünk hát föl Diszel felől, jöjjünk le Gyulakeszi felé. Tömegközlekedés persze semmi. TapogatóVakOroszlánunkkal leparkolánk Tapolca kies/tlen külvárosában, majd stoppolni kezdénk...

Röpke negyed óra elteltével láss csodát: egy TRABANT (igen, kétütemű, igen, kétajtós) fékezett előttünk, s ami a legmeglepőbb, egy kedves hölgy volt a sofőr, s egyedül ült az autóban. Elmesélte, hogy szereti az öreg jószágot, olcsó is, nem is nagyon szokott meghibásodni, s keveset fogyaszt. Csak attól tart, hogy nemsokára betiltják a kétüteműeket. Mi is lesz akkor vele?

A temetőig vitt, ahonnan a turistaút indul. Ahol vagy harminc mosószeres flakon lóg a temetői kút mellett. Ahol úgy tűz a nap, de az orgona is csodásan virágzik, talán az az egy is, még mindig...

A kirándulás alapvetően jól sikerült, akit érdekelnek az ide vonatkozó fényképek, a gabssyfoto.extra.hu oldalon megnézheti.

A hegyről lefelé könnyedén elértünk Gyulakeszibe, ahol épp egy esküvői menetbe sikerült belefutnunk. Itt - szomjasak lévén, s tudva, hogy még vezetnünk kell - újabb eretnekségre vetemedtünk: alkoholmentes sörből és szprájtból kevertünk magunknak radlert. Aztán kiálltunk Tapolca felé. Egy nagyon különös néni vett fel minket: részben alig látott ki a kormány mögül, részben valami olyasmit magyarázott, hogy az autó csak a sofőr balesetére van biztosítva, az utasokéra nem (?), majd kiderült, hogy Erdélyből származik, de élete jelentős részét Németországban élte le, a most itt lakik, a Balaton partján. Mindkettő (Erdély és Németország) érződött a beszédén:a szóhasználatán és a kiejtésén az erdélyi köznyelv, a szórendjén és a nyelvtanján pedig az idegen hatás. EGÉSZEN különös volt...

Minden korábbi negatív tapasztalatom ellenére úgy döntöttünk (Márti meg én), hogy belevágunk. Húsvét vasárnap hajnalban a bajai úton, a ruzsai elágazásnál kiálltunk az autópálya felhajtójához (mert hát a lelkes ember húsvét előtti szent 3 napját Zöldfáson tölti elmélkedéssel, s ide ez a legközelebbi).

Hat körül állhattunk ki.

A Mester állítólag még látott minket háromnegyed hétkor...

Aztán egy kis család (szülők plusz egy gyerök) felvett. Az útból nem sokra emlékszem (éjjel nem aludtunk), csak a két őrültre, akiket megelőztünk. Az egyik kacskaringózva ment a két sávon, sőt, a leállósávot is használta időnként. A másik egy lehajtónál visszatolatott. A pályán.

A probléma az M0-nál kezdődött: a család csak idáig tudott elhozni minket. Innen gyalogoltunk. Be a városba. Amikor már mejdnem buszt találtunk, az útbaigazításért megszólított fiatalember közölte, hogy szívesen elvisz minket a Határ útig. Márti épp ide igyekezett. :) 

A tanulság: Mégsem esélytelen a húsvét vasárnapi stop. Csak nem mindegy, kivel indul az ember... 

Cilivel indultunk Pestre, neki onnan jó a busz, nekem meg addig is költségcsökkentő tényező (valamint Cili társaságában tölthetek egy újabb félnapot - [romantikus sóhaj]).

Rohanva értük el a Cora-buszt, s kissé még pihegve álltunk ki a Világvégén szokásos stoppolóhelyemre. Nem telt bele sok idő (vagy csak nem tűnt fel beszélgetés közben), mikor megállt egy nemvettemészremilyen rendszámú kamion. A bácsi nem beszélt európai nyelven (török volt az istenadta/allahadta), mi meg nem beszélünk nemeurópain (a sindát és a qenyát leszámítva, de ezek most nem kerültek elő).  A mutogatás viszont sokat segít...

A bácsi elsősorban arra volt kíváncsi, pontosan milyen jellegű is a kapcsolat Cili és közöttem. A békesség megőrzése és az esetleges ajánlatok (fránya előítéletek) elkerülése céljából azt válaszoltuk: nagyon szoros.  A bácsi "ennek ellenére" finom naranccsal kínálgatta Cilit. Hazaival. Mármint neki hazaival. Mármint a bácsinak neki.

Aztán minden út véget ér egyszer, s mivel a kamion az M0-án ment tovább, mi Üllőnél kiszálltunk. Cili kimászott középről, s ő szállt le elsőnek, én meg leadogattam a csomagjainkat. Mer azért mégis...

AZ út további része egyszerű volt: Tesómék kijöttek értünk kocsival (még ebédjüket is elhalasztva), s elvittük Cilit a buszpályaudvarra. Utána irány haza!

Jó dolog a kamion, még ha kicsit lassú is...

S végezetül egy Isti-féle szóvicc a klasszikus vicc (filozófus) parafrázisaként:

– Min utazik a csóró egyetemista?
– Kamion.

...blogolásom életem első (komolyabb) stoppolásáról... :o)

 Az úgy kezdődött, hogy Gabssy rávett, írjam meg én ezt a történetet. Nem is, még hamarabb kezdődött, mikor kitaláltuk, menjünk le Badacsonyba pár napra egy kisebb társasággal. És ha már lúd, legyen kövér, menjünk stoppal, mer' az jó. Bár ezt a tényt már egész kicsi koromtól tudom, hisz gyakran vettünk fel stopposokat, és boldogult ifjú korában jóapám is meglehetősen sokat élt ezzel a közlekedési móddal, nekem mégsem volt bátorságom egyedül, lányként túl gyakran bevállalni... Azért elő-elő fordult, hogy rövidebb távon, ha szorított az idő (pl. elment az orrom előtt a busz) nem tudtam máshogy megoldani, de azért ez még nem egy nagy stoppos múlt.

Így hát lelkesedéssel vegyes félelemmel vágtam bele a kalandba. Gabssy jól a fejembe verte az alapszabályokat, míg kiértünk az Osztyapenkóhoz. Kiálltunk szépen, gitár is volt, nő is volt... Kb. 2 perc múlva megállt egy kocsi, de csak Érdig mentek. :-( Aztán odajött a benzinkúttól egy fickó, megvárta szépen, míg a másik kocsi elment, és felajánlotta, hogy elvisznek Siófokig. Már a kocsiban derült ki, hogy tőlünk egy faluval arrébb laknak, sőt, ismerik a szüleimet... Kicsi a világ. :o). Aztán Siófok határában, szintén kb. 5 perc után felvett a zamárdi pap. Sajnos haza ment, így csak pár kilométernyit jutottunk előrébb. Zamárdiban egy buszmegállót ajánlott az atya a további próbálkozáshoz. Itt már nem volt akkora szerencsénk, nem vett fel senki. Viszont kb. negyed óra múlva jött egy busz, amivel végül Fonyódig mentünk, onnan pedig hajóval Badacsonyba.

Szerintem jó kör volt...

:o)

Ja, és megegyeztünk, hogy a következő közös stoppolásunk Luxemburgba vezet majd. Már csak az a kérdés, mikor.

Csókolom, megyünk?

Amíg Vinor végre hajlandó megírni badacsonyi utunk zseniális történetét, egy rövid szösszenet a másik oldalról:

Múlt hétfőn úgy éjféltájt jártam 206-os TapogatóVakOroszlánunkkal megszokott utamat (Vác – Rácpácegres), mikor Mogyoródon az útfélen észrevettem egy integető alakot.

Messziről is alkoholos állapotúnak tűnt, de hát – egyszer élünk (akkor is örökké) – megálltam. Csak a mogyoródi hévig (azért az is van vagy 4 km.) akarta elvitetni magát, s közben mutogatta, melyik ház az övé. Mert a felesége kidobta. Az úgy volt, h az előző házasságából van négy gyereke. Aztán a fia börtönbe került, úh ő elment az előző feleségéhez. Ezért. Ezért dobta ki az új.

Azóta (11 napja) iszik.

Sok imát érte, ha olvasod! Rájuk fér! Meg másokra is. Kösz. 

Hát ez sem ma történt, de most van rá időm (június 16-17). Csillag elindult népdalgyűjteni, mert az jó, meg különben is kell a szakdolgozatához, amit miért is ne a moldvai csángó népzenei kincsből csinálna, hiszen az itt van a szomszéldban.

Hogy ne legyen nagyon drága, a szokásos "stoppal megyünk Kolozsvárig" opciót javasoltam, Szegedtől Biharkeresztesig vonattal. Tíz percen belül felvettek a határon, egy autókereskedő fiatalember vitt, s azt mondta, Udvarhelyig elvisz. Gondoltam, az nagyon jó lesz, majd Erzsinél megalszunk. Kártyacsere, Orange hálózat: Erzsi Marosvásárhelyen lesz a napokban! Nem hiszem el!

Másik lehetőségként felmerült a somlyói rendház, de hagyjuk egyelőre talonban.

Kedves sofőrünk elárulta, hogy a menyasszonya Kolozsváron várja, hozzá muszáj benéznie egy kis időre. Gondoltam, addig megebédelünk. Hát hosszú ebéd lett. A fiatalember nem hívott vissza néhány órán keresztül, hiába vártuk a megbeszélt helyen. Az egyetlen jó az volt a dolgoban, hogy a Szabók Bástyája tövében összefutottunk Péterrel, így megadhattam neki néhány hónapja esedékes tartozásomat (ebből is láccik, milyen ritkán járok Cluj-ban). Végül a sofőrsrác sms-t küldött, miszerint barátnője rádumálta, hogy maradjon itt egy napot. No comment.

De legalább benézhettünk a ferencesekhez misére, ahol (nem túl meglepő módon) találkoztunk Annemarie-val, és sokkal meglepőbb módon Nap Katival is. Kati segített nekünk, hogyan tudunk jegyet venni a jasi-i gyorsra (meg kéne már tanulni románul! :) ).

A kalandtúra pedig ezután kezdődött, de mivel ez nem Románia útikalauz, csak röviden: kb. 18 óra vonatozás Cluj-Pascani-Cluj útvonalon (Pascani-ban elköszönve Csillagtól), úgyhogy másnap fél négyre értem Kolozsvárra.

Itt indult a stoppolás második része: egy kisbusz (idősebb fazonnal, nagyon kedves fiatal lánnyal és kizárólag román és angol nyelvű kezelőfelülettel) vett fel, s a nagy számú (rajtam kívül) felvett fizetős stoppos ellenére bevállalták, hogy ingyen elvisznek. El is vittek volna, ha Valea Draganului és a Királyhágó között nem esett volna az árokba egy üzemanyagszállító kamion, s nem épp ekkor próbálták volna kihúzni. Persze, nem a hagyományos kihúzó technikával, hanem a daruskocsi megpróbálta felemelni a kamiont. No comment.

Az út teljes szélességében lezárva, az aszfalton népünnepély-hangulat, s az idő telik, pedig estére Pesten kéne lennem. Elég kilátástalan...

Mindenesetre a sorban álló kocsikat végigkérdezgettem, s találtam is egy házaspárt egy haverjukkal Gyöngyösről (a házaspár 14 év előtt Kolozsvárról származott el), akik bevállalták a fuvarom a határig (ez azért volt jó, mert a kisbusz csak Váradig vitt volna, Váradon meg - tapasztalataim alapján - szörnyű stoppolni, a határon jobban az esélyek).

Aztán valahogy átjutottunk. A daruskocsi is belátta, hogy ez nem az ő napja. Valószínűleg meg akarták lincselni.

Mindenesetre megvan a véleményem arról a busztársaságról, akik ugyan Pestig mentek, a buszt bérlő csapat szívesen el is vitt volna, még a sofőrrel is jól elbeszélgettünk, csak a tulaj döntött úgy, hogy nem hajlandó stoppost felvenni. Ezt azonban nem merte a szemembe mondani, az alkalmazottjával üzengetett. Becsületes eljárás...

 A határon már sötétedett, mikor Berettyóújfaluig elvitt egy kamion (a gazdája azt mondta, bár csak ötven kilométert mozoghatna a kamionstop miatt, azért csak hazamegy Debrecenbe, hisz két hete nem járt otthon).

S végül, már sötétben, egy óra stoppolás után két, fiatalokat szállító személyautó állt meg. Románok voltak, nem beszéltek magyarul, s épp Rómába tartottak. Szép az élet!

(S aztán persze az üllői autópálya-lehajtótól édesapám hazáig. Mert az ugyan rövid út, de hát gyalog nem kéne...) 

Néhány fontos alapszabály - kicsit már utólag (de jobb később, mint soha):
1. Soha ne állj ki stoppolni húsvét vasárnap délben!
2. Az sem javít a helyzeteden, ha választások vannak!
3. A régi szabály: gitárt vagy nőt feltétlen vigyél magaddal - így szimpatikusabbnak tűnsz!
4. Öltözz fel elgánsan, mintha bálba készülnél!

Újabban a Szeged–Budapest utat szoktuk/tam nyomni, éljen az új autópálya. (Már csak a forgalom hiányzik róla...)
A múltkor egyszer együtt mentünk, akkor egy kedves kecskeméti figura (hamar kiderült: volt piarista diák) vitt. A beszédesebb fajtához tartozott, és amitől a szememben végképp megnőtt: hogy ő Roald Dahl egyik magyar fordítója. Vagy mégis Woodehouse-é...?
Aztán most szerdán egyedül vágtam neki, ráadásul jó későn, h4 felé álltam ki. Az első (kisteleki :-)) figurának még ellenálltam, de a kecskeméti ajánlatot (lassan kockára fagyva) már muszáj volt elfogadni.
A sötétedéssel egyenes arányban tűnt ez egyre nagyobb hibának.
Végül egy benzinkutas pihenőnél tett ki (amúgy kedves, öltöny-nyakkendős, jóvágású és rettenetesen szószátyár) ügyvéd barátunk, addigra már olyan 70%-os szürkületben. Két induló autó állt meg, az egyik Bajára, a másik Szegedre tartott. (Miután elengedtem, az is megfordult a fejemben, hogy visszamenni is jobb lett volna, mint ott maradni.)
Így aztán rövidesen az általában beváló (eddig kettőből kettő), de gyűlölt taktikához folyamodtam: megszólítottam egy tankoló férfit. Szerencsére fölvett, ráadásul a csendes típusba tartozott, így némi időjárás-zsörtölődés után a Danubius hangja maradt csak az autóban.
Én meg sűrű hálákat adtam a Mindenhatónak.

Ha már a régi történeteknél tartunk, azt hiszem, meg kell említeni, hogy évek óta stoppal járunk Kolozsvárra. Pedig annak idején, az első utunk alkalmával (2002. október 17.) milyen nagy dolognak is tartottuk! :-)
Na, az egyik ilyen úton történt. Épp egyedül utaztam, valószínűleg kikísértem valakit Kolozsvárról Berettyóújfaluig (Berek-jó - csak Forgács tanár úr tiszteletére), s vissszafele stoppolgattam cucc nélkül. Pont a határon felvesz egy fickó, akinek csurig meg van rakva a kocsija ocsmányabbnál ocsmányabb női cipőkkel, táskákkal, kölnikkel stb. Lassan-lassan kiderül (angolul beszélünk), hogy Franciaországból jön, s nem azt hoz, aminek látszik: harminc mobiltelefon, tizenöt digitális kamera és egy plazmatévé volt eldugva a "divatcuccok" alá. A határon (sajnos, románul még mindig nem nagyon értek) persze azt mondta a határőrnek, a táskák fele az enyém.
Bár úgy lett volna! :-)
A fickó egyébként állítólag a kolozsvári éjszakában meglehetősen ismert figura. Legalábis ő ezt mondta. :-)

De kezdhetjük régebbről is. Az egyik kedvenc egyedülsoppolós történetem pl. az, amikor 2003 decemberében Pécsről kellett visszaérnem Szegedre időben. Az első fazon (német, ha jól emlékszem) Pécsváradig vitt, a következő (magyar, régi stoppos, még Hollandiát is megjárta így annak idején) Bonyhádig, ragaszkodtam hozzá, hogy ott kiszálljak, pedig minden bizonnyal okosabb lett volna Szekszárdnál. Bonyhádról tehát sovány disznó vágtában gyalog indultam neki Bátaszéknek, sehol semmi forgalom, huszadrangú út... Mígnem jött és meg is állt egy kocsi három vidám német egyetemistával.
Némi félelem ugyan erőt vett rajtam, mikor a lábam alatt guruló sörösüvegeket észrevettem; de míg élünk, remélünk... És hát Szegedre mentek vissza, ami legalábbis igen kedvező fordulat volt. Mint kiderült, a bonyhádi utat azért iktatták be még karácsony előtt, mert egyikük édesapjának van otthon egy széke onnan, és most megvették a párját is.
Öt perc múlva az egyik kanyarban kicsúsztunk egy cseppet, de ez sem zavarta meg az általános jókedvet.
Raádásul mindehhez Baja utánig tartottam a nyelvi inkognitómat, bár sokat nem is értettem belőlük a szokásos német hadarás miatt.
Mindenesetre egy órát rávertem a pécsi buszra, pedig eggyel hamarabb is indult...

Mindjárt kezdjük a tegnap (2005. december 22.) estével. Narnia után stoppolódtunk volna Pomázra, s mint rutinos "öreg rókák", kiálltunk a Margit-híd tövében a rakpartra. Valószínű, hogy még élő ember nem stoppolt itt (szóljon, aki igen!).
Első körben mindjárt sikerült leállítanunk egy kisteherautót, akinek sofőrje nem beszélt azonosítható európai nyelven, s a kocsi felségjelzése BIH volt. Tuggya valaki, milyen ország? Jó, tudom, én is rákereshetnék...
Kiderült, hogy Újpestre tart, de már nem éltünk/álltunk/fagytunk hiába - egy embert sikerült útbaigazítanunk. Nem rossz két vidékitől...
A következő egy, a parkolóból induló fiatal hölgy (leán) volt, akin látszott, ő sajnálja a legjobban, hogy az ellenkező irányba megy. Megpróbált rábeszélni minket, menjünk mi is arra! :-)
És ezek után jött a FUVAR!!! Két fiatalember (egy kémiatanár és egy gépészmérnök) vett fel minket végül kb. negyed óra stoppolás után (tekintetbe véve, hogy belváros és este 10 volt, ez nagyon jó szintidőnek számít). Egy 1977-es Opel Kadett utasai lehettünk. Hengerűrtartalom kb. 1000, végsebesség kb. 70, a fűtésből falevéltörmelékek záporoznak a vigyázatlan utasra, s a két fiú épp sétálni megy Dobogókőre, mert már rég jártak ott!
Azt hiszem, szeretem az ilyen embereket. Ez az a fokú őrültség, amiből sokkal többre volna szükség. Mindenkiben.
Aztán persze majdnem házig vittek.
"Mondtam már, hogy jó vót!"

Hát ez egy vicces blog lesz. Vagy mégsem?
Mindenesetre megpróbáljuk...

Kb. 15-20 éve stoppolok. Azt hiszem, még nem öregedtem ki belőle... S legkedvesebb stoppostársam Júlia. Vele szerkesztem ezt a blogot. Igyexünk megörökíteni minél több úti élményt, talán követőink, elődeink és sorstársaink okulására. Ez egyfajta küldetésünk nekünk. :-)